119 évvel ezelőtt, 1903-ban Sir George White, a „villamoskirály”, bristoli üzletember, tőzsdeügynök és később a Bristol Aeroplane Company alapítója 750 fontot költött egy csillogóan új Panhard-Levassorra, amelyet fia, Stanley White kapott a 21. születésnapjára. A francia autó a mai napig a White család tulajdonában van, Stanley unokája – aki szintén Sir George White – készül arra, hogy a hűséges Panhardot vezesse az idei RM Sotheby’s London-Brighton Veteránautó Verseny.
Valójában nem is a 21. születésnapján kapta meg a kulcsokat, Stanley-t ugyanis elküldték az ajándékáért Párizsba, ahol a 2,4 literes, négyhengeres „Centaure” motorral szerelt gépet, egy négyüléses, Labourdette által készített karosszériával adták át. A 40 mérföld/órás sebességre képes, lelkes új tulajdonosával a volán mögött a visszaút azonban korántsem volt könnyű.
Vásárlásakor a Panhard fehérre volt festve, finom piros részletekkel (a képen 1903-ból, Stanley-vel a kormánynál Newquayben), de ezt a festést a család sötétzöld-fekete színűre változtatta, és a rendszámtáblák bevezetésével AE 10-es lajstromjelet kapta. „Ekkor festették le utoljára, 1904-ben” – mosolyog Sir George, aki nagyapja 1964-ben bekövetkezett halálakor örökölte a kocsit eredeti állapotában.
Stanley egyéb fejlesztései közé tartozott a szélvédő és a motorháztető, és a sebesség szerelmeseként egy cserélhető könnyűszerkezetes versenykarosszériát is rendelt hozzá.
Miután félig visszavonult White a somerseti Chard közelében lévő nyaralójába, a Yarty folyóhoz tett horgásztúrákra használta az autót. Az AE 10 először az ötvenes években indult a Veterán Autóversenyen, amikor Sir Alec Croydon, a BAC motorosztályának vezetője engedélyezte, hogy a versenyekre benevezzék.
A jelenlegi Sir George úgy véli, hogy ez lesz a Panhard 20. London–Brighton útja, az első kilenc Sir Alec irányítása alatt, a legutóbbi tíz pedig a saját tulajdonában.
„Valaki egyszer azt mondta nekem, hogy az a vicces a futamban, hogy tudod, hogy el fog romlani a kocsid, de nem tudod, hogy hol és mikor! Azt hiszem, ez igaz – nevet. – Az a rendkívüli a Panhardban, hogy ha megfelelően felkészítjük, és ha minden úgy megy, ahogy reméljük, akkor gond nélkül el lehet hajtani vele Brightonba. Valójában azonban sosem az az igazán izgalmas verseny, amikor minden úgy megy, ahogy reméled, mert akkor nem érzed, hogy igazán megküzdöttél.”
„A mai technikához képest egy buta, öreg autóval száguldozunkl, de a siker érzése pont ettől óriási! Tényleg van valami egészen csodálatos abban, amikor hajnalban a Hyde Parkban találkozunk. Emlékszem, egyik évben az egész park és a víz felett alacsony köd volt. A félhomályban állva, a köddel mindenütt, megjelent egy autó viaszgyertyákkal a fényszóróiban. Egészen, egészen rendkívüli volt.
Aztán elhagyni a Hyde Parkot csodálatos. Hatalmas a feldobottság és a fantasztikus elégedettség érzése, ha eljutsz Brightonba, és az a szörnyű érzés, hogy jaj, ne, egy egész évet kell várnunk, hogy újra megtehessük ezt az egészet…”
