Amikor meghallottam a hírt, teljesen ledöbbentett. Az nem lehet, hogy ő csak úgy meghaljon és itt hagyjon bennünket. Ezt egyszerűen nem teheti meg, mert nélküle nem létezik a magyar rali.
Amikor önjelölt újságíróként a kilencvenes évek elején elkezdtem versenyre járni, ő már ott volt. Általában kamera volt a vállán, vagy autója csomagtartójában pakolászott, szaladt a dolgára, de ha futólag is, mindig volt egy-két jó szava az emberhez. Akkor már ő volt „A Zágon”, amihez nem is kellett semmi titulust rakni, mert ő külön intézménye volt a ralinak.
Egyszer már a frászt hozta ránk, amikor Miskolcon Tagaiék felborult Mitsubishije elütötte őt és komolyan megsérült a térde. Abban az időben a Tagai testvérpár sajtósaként dolgoztam, így a felépülését hivatalból is követnem kellett. Zágon első szavai azok voltak, amikor „hivatalos” minőségemben beszéltem vele, hogy csak azzal az egy feltétellel hajlandó meggyógyulni, hogy ha ez eset nem befolyásolja Tagaiék pályafutását. Mert természetesen csak magát okolta a dologért, és sajnált, hogy a versenyzőket annyira megijesztette sérülésével.
Aztán persze pár hét múlva már ott toporgott a gépátvételen, intézkedett, felvette a rendeléseket a videókra. „Á csak ide jöttem, nem megyek ki a pályára” – mondta. Néhány órával később már ott botorkált a murván. „Csak az első kanyarig megyek, van rá egy fél órám” – mosolygott, miközben minden lépését megszenvedte. Mondtam neki, hogy nem lesz jó, ha egy kanyarba állunk, mert előttem már kétszer estek el Tagaiék, előtte is egyszer, úgyhogy mi ketten csak vonzzuk a bajt. Mosolygott.
Persze Tagaiék beestek előttünk az árokba. Utána még évek múlva is azon viccelődött Zágon, hogy „nem állok melléd, inkább felsétálok egy kanyart”. Amikor pár évvel később a térdéről kérdeztem, azt mondta: „Rendben van! Térdelni nem tudok, de azt nem is akarok, úgyhogy nincs semmi baj!”
Hát ilyen volt ő. Egy igazi őrült, aki minden ellenkező hiedelem ellenére nem azért járt ralira, mert itt akart meggazdagodni. Egyszerűen szerette és nem tudott meglenni nélküle.
Alig pár hete volt, hogy utoljára találkoztunk. Most nem pakolt az autójában, hanem kamerával a kezében sietett. Pár szót váltottunk, kutyafuttában. Valami teljesen lényegtelen dologról, de arra emlékszem, hogy mind a ketten mosolyogtunk utána. Ezért volt jó találkozni vele a versenyeken. Meg azért, mert ő volt „A Zágon”, a magyar raliversenyek elengedhetetlen kelléke.
